Aki animációs filmet néz, azzal legalább két dolog történik egyszerre: először is belekerül egy képekben, hangokban, mozdulatokban elbeszélt történet folyamába, de ugyanakkor – a percepció legalsó határának környékén – számtalan grafikai kompozíciót is regisztrál. Ez a kétféle benyomás párhuzamosan működteti a filmélményt, melynek minden eleme hatni tud a nézőre, még ha annak csak töredéke válik is tudatossá. Az élőszereplős filmekkel szemben az animáció nem a képsorokban rögzített, hanem a képsorokként újrateremtett valóság művészete: alkotóelemei önmagukban is műalkotásokként lennének értelmezhetők, ha meg-megállítanánk a filmet, és saját jelentéssel, saját időbeli olvasattal fordulnánk a képeihez. Minden egyes képkockában ott van egy-egy külön történet, ott lüktet benne az élet, a dráma – ám ez a sokaság a mozgókép fluxusában egy újabb, egészen más természetű, mentális összképpé alakul át, amely egyáltalán nem fogható meg az őt alkotó halmaz puszta felsorolása által, ahogy a zénóni apóriában sem adják ki a nyílvessző pillanatnyi térkoordinátái magát a mozgást. Az animációs művek definíció szerinti lényegét az adja, hogy önmagukban élettelen tárgyak vagy rajzolatok gyors egymásutánban elrendezve mintegy megelevenednek, lelket kapnak. Az igazi varázslat azonban az egymásra vetített idősíkok párhuzamos érzékelésében rejlik: biológiai énünk felismeri a tájakat, alakokat, gesztusokat, oksági viszonyokat a levetített filmben, éppen úgy, ahogy a mindennapokban is eligazodunk a világban – az esztétikai énünk azonban a pillanatok kimerevített ábráira is rá tud csodálkozni, és másodpercenként huszonnégyszer reflektál ezekre a műalkotásokra. Tehát aki animációs filmet néz, az voltaképpen az idő paradoxonával szembesül. Ezen a kiállításon az alkotói és a nézői idősík nem összevetítve, egymásba olvadva, hanem egymás mellett mutatkozik meg.
Liszka Tamás
médiaművész, filmproducer